|
"Az egész úgy indult, hogy a legutolsó egyházközségi táborban, Zamárdiban, [Barlay Szabolcs ciszterci szerzetes] összegyűjtötte a kiscserkészeket, és kisebb csoportokba osztotta szét ministráns körök címén, és hívott nagyobb fiúkat, az osztályunkból is többeket, köztük engem. ... a ciszterci templomban az egyik toronyban volt egy kis közösségi terem, és ott gyűltünk össze 1949 szeptemberében. Én akkor harmadikos gimnazista voltam, és rám bízott öt–hat emberkét. ...
Akkor még az volt a feladat, hogy ministrálni tanítsam meg őket – így ez egy ministránskör volt. Aztán jött, hogy el kéne vinni őket egy kicsit kirándulni. Esetleg egy kis nyári tábor is belefér, egy párnapos, de ezt csak úgy elhintette az atya. ... Vigyük el kétnapos kirándulásra hétvégén a gyerekeket. Ahhoz meg kellett tanítani a gyerekeket sátrat verni, tüzet rakni úgy, hogy ne gyújtsuk föl az erdőt. Meg kellett tanítani, hogy mi van akkor, ha szomjas vagy, hol találsz innivalót, és azt hogy találod meg, térkép, ilyesmi. Azt, amit a cserkészetnél gyakorlatban mind megtanultunk, azt alkalmazni kellett. Mert a 10–16 év közötti korosztály nem feltétlenül fogékony arra, hogy hetenként egyszer összejöjjön egy lakásban, és ott ministrálni tanítsák, és semmi több. ... Nem kifejezetten cserkészetet akartunk csinálni, hanem a cserkészetnek az eszközeivel meg akartuk tartani a gyerekeket. És ez többé-kevésbé sikerült. Tehát együtt tartani azért, hogy megtarthassuk őket Jézusnak, tehát nem is az egyháznak. Megtartani az istenhitet. De ahhoz, hogy valamit valaki megtartson, először magáévá kell, hogy tegye. Tehát először az alapokat kellett megadni. Ez vezetett oda, hogy a következő évben már hittant tanítottunk.
Rozgonyi György visszaemlékezése a kezdetekről  |