|
Zsigmond magyar királyról1
van följegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal
különb volt, mint királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is szeretett külső országokban élni, mint itthon.
Egyszer úgy meg talált ülni a csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe se jutott a tulajdon
országa. Akkor is csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta is haza a
kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony csúfra marad idegen
országban.
A magyaroknak már akkor fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy
jött. Azt mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni, mert
olyan rég nem látták a királyt, hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.
No, erre Zsigmond király se tehetett egyebet, mint hogy a kardjára ütött nagy mérgesen.
– Hát hiszen, ha egyéb bajuk nincs, erről majd teszünk! Majd megemlegettetem velük, mikor
látták Zsigmond király képét.
Kiválasztott a mulató cimborái közül valami cseh herceget meg egy német grófot. Meg se
állt velük az ország határáig, ott is csak azért, mert víg harsonaszóval, nagy lobogólengetéssel
álltak elejbe a magyar urak, fehér szakállú országtanácsosok, tüzes szemű harcos daliák.
– Hozott Isten, urunk királyunk! – hajlongtak nagy tisztességtudással.
– De bizony magam igyekeztem – csapta félre Zsigmond mogorván a kócsagtollas süvegét –,
mert számolnivalóm van veletek.
– Nekünk is fölségeddel – emelte fel méltóságosan ősz fejét az öreg Bebek nádor.
– Ítéletet akarok mondani fölöttetek, amiért megsértettétek királyi személyem! – villogott a
szeme Zsigmondnak.
Most Gara Imre állt elő, a zászlós bajuszú országbíró.
– Az ország már meg is hozta az ítéletét, királyom-uram – húzta elő bíborbársony köntöse
alól az ítéletet, mely kutyabőr pergamenre volt ráfestve szép tarka betűkkel. – Sok hanyagságért, idegenben való csavargásaiért, saját országának elhagyásáért bezárja Zsigmond királyt
tulajdon népe harminc napra a páprádi várba.
Kapott volna szegény király a kardjához, de már ekkorra nem volt az oldalán. Elvették tőle,
mert nem illeti kard a rabot. S akárhogy hányta-vetette magát, bizony rácsukták a páprádi vár
legbelső szobájának az ajtaját. Az előtte való szobába a cseh herceget rekesztették, azon innen
meg a német grófnak adtak szállást. Ha egyek voltak a királlyal jóban, legyenek egyek a rosszban is.
Hogy aztán sok kulcscsörömpölés, ajtócsapkodás, kapunyikorgás után elszéledtek a magyar
urak, Zsigmondnak az volt az első gondolata, hogy lehetne ebből a kalickából kiszabadulni.
– Hiszen csak még egyszer kardot vehessek a kezembe! – csikorgatta a fogát, s tehetetlen
dühében nagyot ütött az ajtó kilincsére.
Abban a percben felpattant az ajtó, s a rab király szemben találta magát a rab herceggel.
– Nini, hát te is itt vagy? – bámult rája. – Ej, de jó, hogy ezt az ajtót elfelejtették bezárni!
Nézzük meg csak a másikat is!
Hát a másik ajtó is kinyílt. A szoba sarkában ott törte az ijedség a német grófot, se holt, se
eleven nem volt, csak akkor tért magához, mikor Zsigmond megbiztatta:
– Ne félj, szolgám, úgy nézem, nem is vagyunk mi itt foglyok!
A nagy puszta termekben, a kongó folyosókon, az üres várudvarban egy lelket se találtak.
Hanem a konyhában megtalálták a szakácsot, aki valami rettenetesen nagy tortát gömbölygetett a sütődeszkán. Nem sok ügyet vetett a látogatókra, s nagyon foghegyről válaszolt, mikor a
király azt kérdezte tőle, hogy ki őrzi őket ebben a záratlan tömlöcben.
– Hát kit-kit a saját becsülete. Engem ez a nagy bolond torta, ni, mert már ki se férek tőle az
ajtón.
No, a Zsigmond rabtársainak se kellett egyéb! Szaladtak a várkapura: hát nyitva volt az is! El
is nyargaltak úgy, hogy csak futtukban kiabáltak vissza Zsigmondnak: tartson velük ő is!
– Nekem nem lehet – csóválta a fejét a rab király. – Engem őriz a becsületem. Tisztelnem kell
azt a népet, amelyik még akkor is bízik a királyában, mikor fogollyá teszi.
S amit mondott, állta is Zsigmond király. Harminc napig nem lépte át a páprádi vár nyitott
kapuját. Igaz, hogy akkor vállukon vitték ki a magyar urak. Azt mondták, meg kell becsülni
azt a királyt, aki nemzete ítéletét még akkor is tiszteletben tartja, mikor az rabbá teszi őt. _________________________
1 Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar, német és cseh király, német-római császár. Magyarország
királya ként 1387-től uralkodott.
Forrás: https://mek.oszk.hu/00900/00973/00973.htm#11 Móra Ferenc - Mondák és mesék: A Páprádi rab |