A szemüveges szirén

Olvasd el az alábbi részletet Dunajcsik Mátyás regényéből, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!

Szelesszirt nem véletlenül kapta ezt a nevet, mikor ideépítették a világítótornyot. Azelőtt sehogyan sem hívták ezt a magányos kis szigetet az óceán közepén, amely területre alig nagyobb, mint egy közepes halászhajó. Miután azonban elkészültek a toronnyal, és elhívták az Admirálist, hogy ünnepélyesen avassa fel az épületet, valahogyan csak el kellett nevezni. És mivel az építkezés ötszáztizenkét napja során egyetlen nap sem volt itt, amikor ne fújt volna a szél, az építésvezető végül az utolsó pillanatban ezt a szót súgta az Admirális fülébe.
A hely, ahová a névadó ünnepségen a falhoz vágott zöld pezsgősüveg becsapódott, még ma is tisztán látható, mert azt a részt csak az avatás előtt fél órával sikerült befejezni, és az apró szilánkok beleragadtak a friss vakolatba. Amikor rásüt a nap, a falnak az a része még a legnagyobb nyárban is úgy csillog, mint az ablak, ha télen ráfagy a lehelet.
Mi már több mint három éve élünk Apával a világítótoronyban, és az azóta eltelt ezeregyszáztizenkét napból összesen hatszor volt eddig szélcsend. Ez a mai a hetedik szélcsendes nap: a születésnapom.
És hogy ne érezzük magunkat olyan egyedül ezen a jeles ünnepen, Apa meglepetést készített nekem. Olyan volt, mintha az egész család velünk lett volna. A hosszú csigalépcső mentén, amely a torony szélén fut végig, és ahol a könyvespolcok is vannak, a polcokra állított családi fényképek mindegyike elé egy teli pezsgőspoharat helyezett, nekem pedig végig kellett mennem mindegyiken a magam poharával, és mindegyikkel egyenként koccintani. És amint a finom kristálypoharak összekoccantak, Apa odaállt mögém, és a fényképen látható családtag nevében boldog születésnapot kívánt.
Még a hangját is eltorzította kicsit, mindig máshogyan.
Mindezt addig készítette elő, amíg én az első emeleti fürdőszobában reggel rendbe szedtem magam. Ahogy kiléptem az ajtón, még a hajamat törölgetve, Apa már ott állt, és a kezembe nyomta a poharat.
Elsőként Szinbád dédapámmal kellett koccintanom, mert az ő képe volt az első a toronyban.
  – Nohát, nohát, micsoda kisasszony lett kegyedből! Engedje meg, hogy boldog születés-napot kívánjak! – dörmögte Apa a hátam mögött, ahogyan az egy nagy szakállú, öreg hajóskapitányhoz illik.
  – Köszönöm szépen, Szinbád dédapa!
   A második emeleten, a kamraajtóval szemben, két vaskos szótár között a nagyapám, Alvin doktor képe állt.
– Aztán csak óvatosan azzal a pezsgővel, nehogy megártson, drágám! Sok-sok boldogságot kívánok születésnapja alkalmából!
– Köszönöm, Alvin nagyapa!
  A harmadik emeleten az én szobám volt: itt Dóra dédmama képe következett, aki jóságos tekintetével mintha mindig arra vigyázott volna, hogy még álmomban se féljek semmitől.
– Boldogságos születésnapot az én egyetlen dédunokámnak! – cincogott bele a fülembe Apa, én pedig készségesen válaszoltam: – Köszönöm, dédmama, örülök, hogy te is velünk ünnepelsz!
És így tovább.
Az asztalon ott állt egy torta is, tizenkét gyertyával – fogalmam sincs, Apa honnan szerezte a hozzávalókat, mindenesetre isteni volt. És még egy fantasztikus ajándékot is kaptam!
Amikor végeztünk a tortával, főztem egy nagy kanna teát, aztán lementünk a rádió-szobába, ahol a fotelok vannak, és Apa mindenkiről, akivel koccintottam, elmesélt egy vicces történetet, szép sorban, amíg vissza nem érkeztünk Szinbád dédapához, aki mindenféle tudományos expedíción vett részt, körülhajózta az egész világot, és csak akkor érezte sikeresnek egy-egy ilyen útját, ha hazaérkezve legalább négy-öt teljesen új állatfajról számolhatott be a Tudományos Társaságnak.
A vicces történet egy távcsőről szólt, amit a dédapám kártyán nyert egy holland üvegcsiszolótól egy esős amszterdami éjszakán, de a részletekre már nem emlékszem, mert amikor a mesének vége lett, Apa a háta mögül előhúzott egy hosszúkás dobozt, és láss csodát: ott volt benne a távcső!
Apa azt mondta, a pincében találta meg nemrég, pedig már teljesen elfeledkezett róla. A dédapám véletlenül hagyta otthon, amikor az utolsó útjára indult a déltengerekre, ahonnan aztán soha nem tért vissza. Biztosan nagyon hiányzott neki! Mindenesetre csodálatos darab: a lencsék négy, egymásba csúsztatható sárgaréz csőben ülnek szép sorban, a legkülső és legvastagabb csövet pedig éjfekete ébenfa borítja, belevésve a dédapám nevével. És most én használhatom!
Persze azonnal ki akartam próbálni, és rögtön felrohantam vele a hetedik emeletre, amelyik igazából nem is igazi emelet, inkább csak afféle kilátó a tető alatt. Apa meg boldogan nyugtázta, hogy ezennel vége az ünneplésnek, és mehet vissza a sakkfeladványaihoz.
Persze jogos kérdés, hogy mit lehet látni egy világítótoronyból az óceán közepén?
De az a helyzet, hogy minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre. Én például a környéken előforduló hajókon és madarakon kívül már negyvenkilenc szelet, ötvenhárom különböző típusú esőt, száznál több felhőfajtát és hetvenhétféle tengeri hullámot tudok megkülönböztetni.
A szeleket elsősorban állatokról szoktam elnevezni – ennek megfelelően létezik róka-, hangya-, vágtázó és lajhárszél (már ha azt szélnek lehet hívni egyáltalán), de van hattyú- és elefántszél is.
A tengeri hullámzást pedig Apa lemezgyűjteménye alapján osztályozom.
Ma délután például határozottan Miles Davist¹ játszott az óceán. Ez egy nyugis, teljesen barátságos, ugyanakkor folyamatosan mozgásban lévő hullámzás, valahol félúton a játszótéri hintázás és egy szenvedélyes déltengeri tánc között, amelyet nem nagyon lehet sokáig nézni anélkül, hogy az ember egy kis csípőmozgással ne akarna csatlakozni a ritmusához.
_________________________________________
¹ Miles Davis: afroamerikai jazz trombitás, zenekarvezető és zeneszerző, a jazztörténet egyik legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alakja.

1. Miért lett az óceán közepén lévő kis szigetnek ez a neve? Kattints a helyes válaszra!